Vikkor Eriksson asztalánál ült, érdeklődéssel olvasva a Marburgi Egyetem¹⁾ egy cikkét, mely arról számolt be: rotavírusban génmódosítással sikerült affinitást biztosítani idegen RNS felé. Ez azzal járt, hogy a vírus képessé vált tetszőleges RNS-t fehérjeburkához illeszteni, majd bármily sejt megfertőzésekor azt hozzá is toldotta saját genomjához. Ez bevált egy reverz transzkriptáz²⁾ esetén is, holott egy ilyen enzim gyökeresen megváltoztatja a mezei RNS-vírusok működését. Azt már nem foglalták bele az irományba: egy helyi alkalmazottat éppen hányással, hasmenéssel, illetve magas lázzal kezelnek, miután az ily módon megváltozott vírust immunrendszere igen későn észlelte.

Miután elolvasta a cikket, elindult Finnországba nyaralni. Bár Stockholmból ez mindössze 250-300 kilométert jelentett (légvonalban, természetesen), eleve fáradtan az út megtételének gondolata nem derítette fel túlségosan szívét, pláne, ha figyelembe vesszük: Rovaniemibe tartott.

Felsővezetékszakadás… Rovaniemi… éjfél mindjárt… Rovaniemi… éjfél mindjárt… Rovaniemi… már annyi is van… Vikkor már csak erre tudott gondolni Luleå táján, midőn a vonat már három órája állt a hóban és jégben. Még egy órával később megragadta az ajtót, kinyitotta, majd kiugrott. Alig néhány másodperccel később a vonat továbbindult, természetesen egyáltalán nem törődve az őrjöngő Erikssonnal, ki pár perccel később vagy száz méterre a sínektől lefeküdt, s mély álomba merült, termoszát ölelgetve.

Néhány órával később arra eszmélt: kezd megfagyni, vacog, muszáj továbbindulni. Miért is kellett leszállnia a vonatról? Már rég Lappföld finn felén alhatna egy kényelmes, meleg ágyban… Mi ez? Mi ez? Mi zörög? Mi szagolgat engem? – kérdezte magától, majd kissé arcon vágta a renitens rozsomákot, mely azonban nem hagyta magát, és feltépte kabátját. Küzdelmük még sokkal tovább is tarthatott volna, valószínűleg mindkét fél számára pocsék eredménnyel, ha emberi résztvevője nem esik hanyatt, majd gurul le a hosszú domboldalon, s kezd el rohanni. De merre is tulajdonképp? Keletnek, legalábbis előtte mintha derengett volna valami… Vagy mégsem? Nem, dehogy, reggel hatkor, novemberben, Észak-Svédországban?

Vikkor, miután átvágott jó tíz kilométernyi tajgán, megtalálta a síneket (keresztezvén őket), majd elkezdett sétálni mellettük, míg el nem ért a következő megállóig, hol várt pár órát, majd felszállt az első vonatra, hogy átjusson Rovaniemibe. Ezután Tervola táján épületes társalgást folytatott a kalauzzal:

– Jó napot – kezdte a kalauz.

– Jó napot.

– Van magának egyáltalán jegye, otthona, és a többi?

– Jegyem nincs, otthonom van, bérletem úgyszintén.

– Elkérhetném?

– Az nem megy, a kabátom zsebében van.

– És?

– Az pedig egy rozsomák szájában, az összes többi réteggel egyetemben, ha eme mellénytől eltekintünk.

– Eme?

– Eme, e, ezen, ettől a, stb.

– Jól van. Jól értem, hogy utólagos bemutatásra nincs lehetőség, ugye?

– Az attól függ. A bérletet kéne bemutatni?

– Kend³⁾ rendkívül fárasztó, és rendkívüli módon nincs itt semmi keresnivalója. Szálljon le, a bírságot pedig fizesse ki.

– A tárcám is a kabátom zsebében van.

– A kártyája?

– Rovaniemiben, egy bankban, a másik pedig a tárcámban.

– Rendben, ez száz euróba fog kerülni.

– Ez rossz hír. Az pláne, hogy valahogy el kéne jutnom Rovaniemibe, abba a fránya bankba, hogy az átkozott kalauzok akadékoskodása ne tartson fel. Hol vártam három órát feleslegesen? Vonaton. Mi indult el minden jelzés nélkül nélkülem? Egy vonat. Miről akarnak most leszállítani? Egy vonatról.

Nem sokkal később megtanult repülni. Így ingereljen az ember egy karikás szemű kalauzt éjjel tizenegykor, pláne úgy, hogy másik is ül a közelben.

Eriksson, mire átkecmergett Rovaniemibe s visszaszerezte kártyáját, továbbá iratait, kissé türelmét vesztette. Ekkor vette észre: az egyik, általa igencsak kedvelt városrészt meglepték a turisták. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: rettenetesen kijött a sodrából, s sztrájkot indított Rovaniemi túlnépesedése ellen, mely aktív tiltakozásba ment át. Végül mindegy harminc embert sikerrel rávett arra, hogy utazzanak el Norvégiába, majd csónakon Izlandra. Három nap múlva elkészültek, s minden rendben is ment volna, ha egyiküknek fel nem borul a csónakja. Ekkor mindenki visszafordult, a mérges Eriksson pedig csak kiabálni tudott:

– Hogy tudtok még a szemembe nézni ezek után? Ostobák! Én igenis elmegyek, hiába pártolt el tőlem mindenki! Összeesküde ellenem minden kis színész!

Ezután kievezett látótávolságon kívülre, nyugat felé, majd délnek fordult, kikötött, visszament Finnországba pár dologért, ezt követően a helsinki repülőtéren elkezdett várakozni a másnapi, Izlandra induló járatra.

Ott találkozott René „Peter” Anouilh-val is. Jól ismerte, s emlékezett egyre s másra életével kapcsolatban: Franciaországban született, majd tizenhét éves korában családjával együtt Németországba költözött; ott vette fel a Peter nevet. Meg akarta változtatni vezetéknevét is, ellenben ez egyértelműen lerontotta volna kapcsolatát szüleivel (főleg az anyjával, pedig őt igazán nem érintette a családnév kérdése), ő pedig eleve magányosan és kissé depressziósan ezt nem vállalta. Jól döntött, pláne, ha figyelembe vesszük: két év múlva az egész változatást megbánta. Ezután öt évet tanult virológiát a Marburgi Egyetemen, dolgozott is ott ugyanannyit – aztán elment Finnországba nyaralni, s (addigra nem túl) szerető családja sosem látta viszont: pénzügyi gondok miatt egy hónapot maradnia kellett dolgozni, majd rájött, neki tetszik az ország. Ott is maradt, távolról intézte el felmondását is. Eddigre alapvetően meglehetősen felelősségteljessé vált, ha eltekintünk egy elég nagy szerencsétlenségtől személyével kapcsolatban: ha virológiával foglalkozhatott, elszállt az agya. A virológiai laboratóriumból számtalanszor vitt haza mintákat egy saját mélyfagyasztóban történő tárolásra. Erre ment rá házassága is fél év után: felesége meglehetősen szakbarbár jogász volt, a virológiához nem is konyított, ennek következtében az egyik ampulláról, mely bakteriofágokat tárolt, feltételezte, toll, majd miután eltört a kezében, két hónapig ment a hasa, hála tönkrement bélflórájának. Erről Eriksson még tudott, a többit Anouilh mesélte el neki ekkor.

– Catie ekkor rendkívüli módon kiborult, s attól fogva hónapokig nem mert tollat fogni vagy hozzámérni, de ez még fokozódott: ugyanis egy hónapja, amikor már javulni kezdett a helyzet, felvetettem, olvasszunk ki rotavírusmintákat, ordítva kirohant a házból – azóta csak telefonon beszéltünk, két hét alatt a válást is sikerült elintézni. Most nyaralni megyek Izlandra, még állást is ajánlottak.

– Tél közepén, nyaralni, állást is ajánlottak? Csak nem akarod megtenni ugyanazt Finnországgal is, mint Németországgal?

– Hát, meglátom. Mindenesetre Németországból azért is kellett elmennem, mert már gyanús volt a sok hiányzó minta. Úgy oldottam meg, hogy elindultam elárverezni a mélyfagyasztót, azaz egy frissen bérelt raktárban bedugtam, beálltam fél napra egy publikus garázsba, aztán hazamentem. Finnországba azért autóval érkeztem, hogy tölthessek hűtőtáskát útközben lebukás nélkül. A feleségem pedig most, a válás után elutazott Mamburgba, hogy bizonyítani próbálja: vittem haza vírusokat. De szerencsére nem tudta rámkenni, ugyanis képet vagy hangfelvételt elmulasztott készíteni. Ellenben a frissen kitört, Németországban már elharapódzott járványban megbetegedett – ennek már három napja.

Eriksson igencsak elgondolkodott. Tudta, Peter megbolondul, ha vírusokról vagy baktériumokról van szó, de ennyire nem tartotta őrültnek. Még jobban megijedt, amikor megtudta: kipróbálta magán a saját, teszteletlen rotavírus-vakcináját, és azért nem repült korábban, mert az okozott betegségből lábadozott.

– Pillanat, fel kell vennem – szólt René, majd kihúzta legalább harmincéves nyomógombos telefonját zsebéből, mely orosz vekerre emlékeztető hangon szólalt meg vagy fél perccel korábban.

– Ő? … Életveszélyes? … Hannover? Értem. Rendben. Tessék? Hogy én? Na, viszonthallásra!

– Catie életveszélyes állapotban fekszik Hannoverben, egy kórházban, két lázálom közt rám kiabál kígyót-békát, holott már biztos: az új rotavírusban betegedett meg. A sós infúzió és a nagy adag lázcsillapító sem segít egyelőre.

– Ó! Na, fel kell szállnom.

– Egy óra múlva indul a repülő.

– Mindegy. Fel kell szállnom!

– De…

Eriksson sietősen felszállt a repülőre. Tudta, Renének a következőre jutott hely. Nem gond, úgyse akar vele utazni. Kicsit megrémítették a hírek. Az pláne, hogy a repülő indulása előtt arról is értesült: Finnországban 274, Svédországban 132, Norvégiában 71, Dániában 277, Észtországban pedig 250 esetet jelentettek, mindet nagyrészt forgalmasabb városokban.

A repülő leszállt, Vikkorral együtt, ki kellemesen gondolt arra: mi vár rá. Vulkánok, fjord, tundra… Milyen gyönyörű kifejezések, pláne, ha belegondolunk jelentésükbe…! S mily naiv volt is Eriksson! Leszállt, eltelt negyed óra, kibérelt egy faházat, eltelt két óra, lefeküdt a kedves, vetett ágyba, még elolvasta a híreket… És ledöbbent. 20:21-kor érkezett repülője, 21:22-kor lezárták a repteret, 23:21-kor a legtöbb kikötőt, majd 23:35-kor elrendelték minden érkező számára az egyhónapos karantént.

Ez nem lehet igaz… lehetséges? Se ki, se be? Hát ez nyomasztó… Legalább az irataim nálam vannak. Akár állást is kereshetnék. De mi szükség lesz most nyelvérzékkel rendelkező matematikusra? Akár sok, ugyanúgy, ahogy kétpúpú dromedár kulacsokra… Tajga, erdő… Járvány… Járvány… Vírusok üldöznek, üldöznek, üldöznek…

Ehhez hasonló gondolatokkal merült végül Vikkor álomba hajnali egy óra tájban, hogy aztán rémálomból ébredjen alig három órával később. Villanyt kapcsolt, reggelit készített, majd gondolkozott egy cseppet, arra jutott, legyek is bizonyára terjesztik a rotavírust, fogott két harmadméteres konyhakést, s kisétált. Ni, bejött a szomszéd kecskéje! Fél óra múlva annak hátán ült, fejlámpát viselve, a két késsel vakmerően harcolva a házilegyek hada ellen. Nem mintha az izlandi télben sok lett volna, de így is sikerült délig hősiesen levágnia kettőt. A harmadiknál ellenben véletlenül belevágott a kecske szőrébe…

Arra ébredt: egész nap aléltan feküdt a gyér füvön. Mi is történt pontosan? Véletlen megütötte a kecskét… Zuhant… Valami belerúgott… Eltört egy bordája… Ugyan már, nem történt semmi, nyugodtan hazaengedhetnek… Ja, még szép, nincs is itt semmiféle orvos…

Nagy nehezen feltápászkodott, hevesen átkozva az ingerlékeny kecskenépséget, valahogy eljutott egy kórházig, ott befeküdt, és el se hagyta három hétig.

Midőn felgyógyult, Eriksson első dolga a tájékozódás volt: semmit nem tudott a járvány alakulásáról. Az adatokat nem találta túl szívderítőnek. Ez valahol érthető, ugyanis a következő táblázattal találkozott alig egy órával a kórházból való távozás után:

Ezután feltűnt neki az is: Izlandon egy nappal korábbi mérés szerint 2567 ember tartózkodik karanténban. Valahol sejtette: hatalmas szerencséje van, hogy nem került oda.

Be kellett ugrania egy boltba ételért, azonban ugyancsak idegessé vált, amikor rájött: elfogyott a pénz a bankkártyájáról, ugyanis ki kellett bérelnie minduntalan a faházat, csak hogy át tudja venni holmijait; legalábbis felettébb zaklatott és fájdalmas állapotában ezt tette. Végül csak szerzett valamit, sőt, szerencséjére munkát is talált, nem mintha kedvelte volna a hólapátolást, de sürgős volt az ügy. Ellenben alig kezdett neki, eljött a karácsony, kifizették az addigi munkáját, s a faház bérlése mellett enni, sőt, fűteni is tudott.

Újév napján Vikkor arra eszmélt, Peter kijutott a karanténból (azt se tudta, ott van). Találkozásuk (mindketten ugyanazon házat bérelték ki egy kis félreértésnek köszönhetően) már csak azért sem volt túlságosan örömteli, mert utóbbi azonnal a saját bánatáról kezdett el beszélni, előbbi pedig párhuzamosan az övéről:

– Catie meghalt. Felgyógyult, de genomjába inaktív állapotban beépült a vírus, és egy égési sérülés után aktivizálódott. Összeesett, felment a láza, és…

– Ó! Ittragadtam egy kopár, sziklás szigeten, se ki, se be, ráadásul havat kell lapátolnom, mert elfogyott a pénzem, ennek tetejébe valószínűleg most hal ki a családom a tenger túlpartján…

– Már felgyógyult volna, de végül ismeretlen okokból kárt tett magában…

– Én legyek ellen harcoltam egy kecske hátán, de megtaposott, csak mert véletlen megütöttem egy harminchárom centiméteres és három mm-es konyhakéssel…

– Kit érdekel, a volt feleségem felbérelt két ismerőst, hogy tanúskodjanak mellette az ellenem indított per alatt, ráadásul otthagytam az összes vírusmintám a repülőtéren, egy kukában, az előbbi témára visszatérve, a hamis tanúzást nem sike…

– Hát ez kit izgat? Három hétig feküdtem repedt bordával és állkapoccsal, továbbá törött karral…

Még sokáig tarthatott volna eme parttalan disputa, ha Peter ki nem rohan, és nem ugrik be a tengerbe. Úgy tűnt, belefullad, de aztán felkapaszkodott egy csónakra, elvágta a kötelet, s evezett, evezett, evezett… De ugyan merre lehet egy ilyen világban evezni? Szegény bolond René, a saját drágalátos vírusai viszik majd a sírba… Vikkor egyre sötétebb gondolatainak folyamát ezután semmi nem állíthatta meg.

– Jajhozó Jörmunrekk… – énekelt Eriksson egy kecske hátán, részegen-e vagy malfunkcionáló aggyal, sosem tudjuk meg. A Verses Edda rendszeres citálása sokadik kérésre sem maradt abba, Vikkor pedig, midőn bajosan próbált a kocogó kecskén maradni a csúcsforgalomban, elhányta magát. Majd a dal folytatódott, mintha mi sem történt volna:

– Kushadj, viszálykovács, vagy zord kalapácsom, Mjöllnir zúz szét…

Ezen szerencsétlen percekben talált rá a Bifrösti Egyetem rektora hazaúton. Megkérdezte:

– Hát ön, Eriksson, mit keres itt, ily különös stilusban⁴⁾ dalolászva?

– Semmit, á, semmit, semmi vagyok, ahogy mindenki, üdv a sötételfek nevében.

– Ön jól van?

– Dehogy, nem létezem.

– Ezek szerint nincs jól. Szívesen diskurálna pszichológusával, ugye?

– Ő volt a járvány tizenharmadik áldozata.

– Akkor egy másikkal.

– Nem keresek másikat.

– Mit gondol a zárt csoportokról?

– Egyedül azokat tartom igazán elegánsnak.

– Jól van. Hát a fordított lengyel jelölésről?

– Megtanultam és szeretem.

– Remek! Lenne kedve matematikát tanítani? Utánanéztem, igen komoly munkát végzett eddig is.

– Nekem? Egy nem létező sötételfnek?

– De hát foglalkozhat a fő érdeklődési területével!

– Ez igaz, és Vikkornak nem kéne havat lapátolnia. Eriksson ennek örül.

– Jól van, gyerünk, kilencven százalék, hogy fel is vesszük!

– Kitűnő.

Erikssonnak igencsak jót tett a tanítás, ugyanis… khm… furcsaságáról szinte elfelejtkezett időnként, sőt, egyszer-egyszer teljesen normálisan azonosult önmagával, s azt is kezdte elfogadni: ő nem egy sötételf, nem is egy törpe, csak egy mezei, meglehetősen hóbortos ember. Már csak azt kívánta: hadd legyen unalmas és monoton legalább a következő évtized! Mire az eltelik, úgyis szinte idős lesz már, na jó, az azért még nem, de úgyis mindegy, előbb vagy utóbb, nem számít, mindenkit elemészt az entrópia, kit korábban, kit később…

Peter, miután elindult lopott csónakjával, szakadt kabátjával, túl bő mellényével, köznevetség tárgyává válhatott volna. De az Északi-tengeren akkortájt igen kevesen hajóztak, s még csúcsforgalomban sem vette volna észre senki a kicsiny sajkát. Nagyon úgy tűnt ellenben, hogy Anouilh-nak ez inkább sorscsapás, mint szerencse, ugyanis a víz elkezdett befolyni. Teli torokból ordított, nem rendelkezett jelzőrakétával, semmivel, így tudott segítséget hívni. A csónak süllyedt. Azonban, amikor már-már biztos volt benne, megfullad, feltűnt egy hajó. A hullámok tovább lögybölték a jeges vizet a süllyedő ladikba. A jármű közeledett, René kiabált. Végül, amikor már nyilvánvalónak tűnt, összeütköznek, a hajóból valaki észrevette a fuldoklót, és odakiabált:

– Fel akar szállni?

– Igen, mindjárt megfulladok, francia létemre jeges vízben úszkálni…

– Biztos? Mi szállítjuk a rotavírusban Izlandon megbetegedetteket.

– Egész biztos!

– Meg fog halni!

– Akkor is meghalok, ha itthagynak!

– Hát jó – mondta ezen, BSL-3 elleni védelemre alkalmas egyenruhába öltözött, ápolónak kinéző személy, majd kötelet dobott le.

Peter nem sokkal később azt is megtudta: a hajó Svalbardra tart, Barentsburg közelében létesítettek egy kórházat, s oda kerülnek azok, akik Izlandon rotavírussal fertőződnek meg. Maga a szállítóhajó is nyújtott bizonyos fokú ellátást, hogy a sürgős eseteket se kelljen helyben kezelni. Ápolókból ellenben mindig is hiány volt, pláne a karanténok megtelte és így higiéniai körülményeik romlása után. Így hát az ő közreműködése is szükségeltetett, ráadásul védőruhához sem jutott, így hát már az első nap megfertőződött, két nappal később pedig ágynak esett, mire kikötöttek Svalbardon, pedig már negyven fokos lázzal feküdt a fedélzeten. Igazán multifunkcionálissá fejlődött ez a betegség.

Ekkortájt Eriksson elkezdett érdeklődni a nyelvészet iránt, a matematikát pedig egyre inkább elhanyagolta. Tanárnak pedig nem volt túl jó, hallgatói csak azt szerették: a feltett kérdésekre előbb vagy utóbb, tetszőleges mennyiségű kutatás után feltétlen válaszolt. Így amikor érdeklődés hiányában ez is elmaradt, egyre többen kezdtek el rá panaszkodni. Midőn pedig a munkaügyi osztály megbeszélésre hívta ezzel kapcsolatban, meg sem jelent, csak egy goromba üzenetet ragasztott ki az ajtóra. Maga a rektor is megkísérelte jobb belátásra bírni, talán ezek után szükségtelen mondanom: sikertelenül. Beszélgetésük a következőképp folyt le:

– Jó napot.

– Jó napot. Azért hívtam, mert megcsalja a diákjait – próbálkozott a rektor⁵⁾ kopottas svédtudásával – akarom mondani, csalja, nem, ez se jó – váltott inkább izlandira – szóval, ön becsapja a diákjait.

– Miért tenném?

– Úgy tesz, mint akit érdekel a matematika, pedig valójában rég elfordult tőle.

– Érdekel is, csak a nyelvészet és az irodalom már jobban.

– A biológia véletlenül nem érdekli?

– Nem, egyáltalán nem.

– Kár, mostanában az prioritássá vált.

– De én nem foglalkozom biológiával és pont.

– Sebaj! Nem mindenkinek kell biztosítania állását.

– Höpöhöpö⁶⁾ – motyogta Vikkor mérgesen maga alá, aztán válaszolni készült, azonban balszerencséjére a rektor pár szót beszélt finnül.

Így vesztette el állását Eriksson.

– Igazam volt! – kiabálta, minekutána elhagyta az épületet.

Röviddel később talált egyet, viszont igenis biológiával kellett foglalkoznia, ráadásul azon belül virológiával. Na, ez lenne a Peternek való állás – gondolta, amikor megkapta, majd keserűen gondolt vissza előző találkozásukra. Egész pontosan a rotavírus MMB–1⁷⁾ elleni vakcina előállításán dolgozott, képzettség híján pedig ebben nem jutott túl nagy szerephez. Ez olyannyira zavarta, hogy csak ezért úgy döntött: meg fogja tanulni valamennyire legalább a biológiát is. Nem mintha esélye lett volna komoly szerephez jutni a kutatásban, mely ekkor már három hónapja tartott igen intenzíven, de miért is ne reménykedett volna?

Peter ezalatt réges-rég felgyógyult, s nekiállt ápolni a már meglévő betegeket; ellenben az orvosok ferde szemmel néztek rá, ugyanis a rotavírus azon variánsa, amely ellen ő a vérminták szerint teljes védettséget élvezett, ki se került a Mamburgi Egyetemről. Namármost, értelemszerűen hallottak feltételezett ügyéről a vírusmintákkal, sőt, ostobák sem voltak, így hát hamar rájöttek: Anouilh tényleg vitt haza mintákat. Ezt azonban senki nem hozta fel, ennek következtében egyre feszültebbekké váltak. Ekkortájt Renének pedig az tűnt fel, sok ápoló pozitív nyomású védőruhát visel, azokat pedig BSL–4 elleni védekezésre szokták használni. Megkérdezte, miért viselnek ők ilyetén ruházatot. Nem egészen a várt választ kapta:

– Hogy gondolja! Elterjesztett egy világjárványt az átkozott mélyfagyasztójában, és még van képe kérdéseket feltenni?

– Van, mert nem én terjesztettem el! Finnországban tároltam a vírusaimat, és Mamburgban tört ki a járvány, ahol évek óta nem is jártam! Könyörgöm, lehet, mindenki sült bolond, de gondolkodni azért érdemes! Tudják: agy! Frontális kéreg! Hahó!

Hűvös ám Svalbardon a téli éj, pláne a szabad ég alatt, így hát Peter már éjféltájt kezdte megbánni iménti kirohanását.

Eriksson alaphangulata ezalatt egyre romlott. Ehhez hozzájárulhatott az is: Izland újabban csak élelmiszergyártás után visszamaradó hulladékokat tudott importálni, azaz leginkább rossz minőségű keményítőt, még rosszabb minőségű melaszt, továbbá egy kevés kipréselt gyümölcsrostot. Hiába, a munkaerőhiány éhínséget szült a szomszédos országokban, így még a hulladékoktól is csak méregdrágán váltak meg. Természetesen különböző gombák segítségével a melaszt is ízletessé lehetett alakítani, de finoman szólva sem ez volt az ideális metódus ötszázezer ember ellátására, ennek köszönhetően Izlandon igencsak fontossá vált az önellátás megvalósítása.

Ő másképp próbálta megoldani a problémát: elkötött egy bak- és egy nőstény kecskét, majd úgy döntött: tejtermékeket fog készíteni segítségükkel. Miután másodszor is megrúgta a bak, kezdte meggondolni magát, ellenben ezen állatok gazdája már mindenhol kereste őket, így Eriksson nem mert megválni tőlük. Végül, midőn észrevette: a kelleténél gyakrabban nézelődik valami mérgesnek tűnő ember a kertje táján, a kecskéket behajtotta a házba, bezárta az ajtót, majd távozott. Arra gondolt: egyszer vissza kell térnie, nincsenek el étel nélkül, aztán azonban rájött: nyitvahagyta mind a hűtőt, mind az ablakot. Ezután kibérelt egy hajót, s sebesen indult Finnországba. Ezalatt ilyesmiket irkált (angolul is értett ugyanis valamicskét):

A következő feliratot mellékelte hozzá:

J ydsy zv ond | gnithyreve fo dir.

Illetve: Fwfszuijoh J xbou up hfu sje pg.

Ezeket természetesen elég könnyű megfejteni, mindazonáltal ő élvezte megírásukat, legyen bár tartalmuk igen sötét.⁸⁾ Amikor megérkezett Finnországba, arra is rájött: ő ezt nem akarta. A járvány addigra rendkívüli módon elterjedt, ráadásul minden készen állt egy polgárháborúhoz.

Peternek ezalatt valamelyest sikerült tisztáznia magát, olyannyira, hogy a védőruhákkal kapcsolatos kérdésére is választ kapott:

– Egy norvég laboratórium beszüntette működését, és megkaptuk a védőruháikat. Nem akartunk venni helyette egyszerűbbet, mert elment az áram, és a pozitív nyomású ruhák könnyen fűthetőek. Hiába, a –20 ℃ alatti hőmérséklet nehezen tolerálható, forró tégla pedig csak a betegek ágyába jut.

Ez teljességgel kielégítő válasz volt, s Anouilh immár sajnálta: erről lemaradt. Így hát megkérdezte:

– Ez mikor történt?

– Közvetlen az ön érkezése előtt.

– Hú, de balszerencsés vagyok. Franciaországban születtem, és még ott is tudtam fázni télen, nemhogy Barentsburgban, kora áprilisban.

– Ezt már tudjuk, úgy öt alkalom után megjegyzi az ember.

– Igaz, mindegy is… Inkább azt kérdezem: mi a helyzet Izlandon?

– Elég pocsék – azzal elmesélte Izland bajos élelemhez jutásának addigi történetét.

Május 13-án Izland – közegészségügyi okokra hivatkozva – nem engedett be egy norvég hajót Svalbardra. Természetesen ez Norvégia jogait sértette, mindazonáltal szinte észre sem vették az incidenst, a járványhelyzet miatt különben is szokásosnak minősült.

Szép – gondolta Eriksson Finnországban, midőn utolsó nyilát is ellőtte, körülvéve mintegy száz felfegyverzett, mérges emberrel. Egész nyilvánvalónak tűnt: esélye sincs, hisz a gyűrű körülötte egyre szorosabbá fonódott, ő pedig a dobott kések elkapásával és visszahajításával tudott csak védekezni, végül azonban megtalálta a megoldást: egyszerűen megperdült, majd beugrott a bokája mögötti víznyelőbe. Kicsit összezúzta magát, de lemászhatott, ahogy meg is tette.

Peter ezalatt felfedezte Svalbardot: a betegek száma csökkent (mivel Izland karanténjait egyre kevesebben látogatták), így hát szignifikáns mennyiségű szabadideje maradt, melyet nagyobbrészt kirándulással töltött.

A járvány pedig szép lassan kezdte kikezdeni a környező országokat: összeomlott Svédország, összeomlott Finnország, Norvégia, Dánia, Észtország, Németország, Hollandia, Franciaország, Olaszország… Oroszország és az Egyesült Államok káoszban, atomhatalmak ideális állapota… Kína se tudta megfékezni a járványt, a legyek, az átkozott legyek mindenhova elhordták, Indiáról ne is beszéljünk, a halálozási ráta sem akart 50% alá csökkenni, Új-Zélandot több ország támadta, mert nem akart beengedni senkit. Csak az egy Izlanddal nem törődtek szinte sehol: nem jelentett semmit, jégdarab, mondta volna bárki.

Visszatérve Erikssonra: miután földet ért, nyugtalanul konstatálta: nem jut vissza, hacsak nem ugrik két métert felfelé. Még idegesebbé vált, midőn észrevette: páran elkezdtek utána lemászni. Villámgyorsan berohant az első lefelé vezető járatba (de hogy miért lefelé, amikor felfelé esélye lett volna kijutni, örök rejtély), s mikor már a sötétség szinte teljessé vált, megállt, lefeküdt, azzal rémülete ellenére ott el is aludt.

Reggel öt óra táján ébredt. Felállt, nyújtózott egyet, mit sem sejtve arról, hogy egy felettébb ideges fiatalember (akinek ráadásul az apját eltalálta egy visszadobott késsel) őt célozta meg egy számszeríjjal. Ennek a nyomorultnak még két másodperce van hátra, a fejét célzom, észre sem fogja venni, úgy hal meg – gondolta az ifjú. E terv be is vált volna, tudta is, mit kell tennie: óramű pontossággal elengedni az íjat, amikor pont eléggé felajzotta már, és miután elvégezte dolgát, visszamenni a víznyelőhöz, ahol majd felhúzzák. Ellenben azt akarta, Vikkor észrevegye, tehetetlen, s pánikba esve próbáljon ellenállni, pedig megmondták neki: „Semmi szadizmus, Larsen, csak végezze a dolgát”. Így hát, minden figyelmeztetés ellenére, elkiáltotta magát:

– Vikkor!

Eriksson erre villámgyorsan megperdült, felkapcsoltak előtte egy zseblámpát – majd egyensúlyát vesztve zuhant a mélyvízbe, mely egy kúthoz hasonlóan meredek nyílásban állt. Egy nyíl elsuhant a feje felett. Teljes kudarc – gondolta Larsen, majd kitalálta, mit fog előadni az incidensről, azonban erre nem került sor, ugyanis a következőt hallotta:

– Az istenit, Larsen, megmondtuk, hogy csendben! Él még egyáltalán? Hahó! Itt van? Halló! Azt a mocskos, makacs fejét, nem lett volna nélkülözhető!

Természetesen élt, de nem reagált, inkább zseblámpája segítségével megkerülte a lyukat, majd behúzódott egy sötét zugba, ahol senki nem zargatta.

Vikkor ezalatt egy száraz zugban ücsörögve azon tűnődött: hogy juthatott idáig. Nem is olyan régen még a Bifrösti Egyetem matematika tanszékének vezetőjeként dolgozott, erre onnan is kirúgták, majd lopás miatt menekülni kényszerült Izlandról. Ezután a finn polgárháborúban egész jól érvényesült, s még a rotavírust is elkerülte – majd pár száz fős seregét szétverték, őt magát pedig bekergették ide, s itt vége is szakad ötven éves életének, egy hideg, szinte levegőtlen zugban, a föld alatt, ha a napot még megláthatná egyszer, de nem, reménytelen, hamarabb ölik meg, úgy tűnik, mi lehet a családjával Svédországban vajon, de nem is érdekes, senki nem fogja siratni, senki nem fog tudni haláláról, reménytelen minden, reménytelen…

Felettébb borús elmélkedéséből csak az mozdította ki, amikor a következő ütötte meg fülét:

– Benno Larsen, maga átokfajzat, miért nem válaszolt, és miért bujdosott el?

– Elnézést, fáradt voltam, nem tudtam szólni – mondta ő remegő hangon.

– Na persze, fáradt volt. Megölte azt a másikat?

– A svéd Vikkor Erikssont?

– Igen, őt!

– Hát persze!

– Hol a holttest?

– Ott, megfulladt abban a lyukban.

– Megnézhetjük?

– Persze.

– Az jó. Nem fogjuk. Most pedig megyünk.

– Elnézést, hagyjanak itt, hadd haljak meg békésen, magányosan! – kérte Benno, azt remélve: így ottmaradhat Vikkor mellett s ténylegesen is végezhet vele.

– Dehogy hagyjuk, mit gondol? Van katonaorvos, ő majd kezeli a problémát.

– Ugyan, mélyebb, pszichés eredetű ez.

– Akkor van pszichológus és pszichiáter.

– De mindkettő meg akarja ölni magát, megsúgták nekem.

– Igen? – kérdezte valaki gyanakodva.

– Igen, bár… Nem, azt csak álmodtam. Hé, hová visznek? Nem mondtam, hogy meg akarok halni? Idióták, nem fogják fel, hogy… – ekkor csizma csikordult a barlang alján, mintha valakit erőszakkal vonszolnának valahova, majd egy pofonra emlékeztető csattanás hallatszott.

Vikkor elkezdett mocorogni, majd amikor a léptek zaja s Larsen átkozódó ordítása hallótávolságon kívülre került, visszaúszott a szárazra. Ezt követően a víznyelő környékére osont, majd miután megbizonyosodott arról: nem vétetett észre, elindult felfelé. Rövidesen kilyukadt a felszínre, ahol azonban rájött: átment Svédországba. Nem lehetett messze Overtorneåtól. Ekkor valami belecsapódott hátulról, s elesett.

Peter e pillanatban a barentsburgi tájban gyönyörködött, s egyáltalán nem érdekelte Eriksson hol-, illetve hogyléte.

Larsen jól emlékezett, mi fordult meg a fejében apja halálakor. Elfogom ezt a Vikkor Erikssont, és megkéselem, agyonverem, felnégyelem, kerékbe töröm, lefejezem, stb. – fogadta meg. Ellenben amikor ténylegesen ott hevert előtte Vikkor teste, felettébb bátortalanná vált. Még sosem ölt embert, és egyszerre rendkívüli módon elszégyellte magát.

Még nagykorú sem lehetne, csak kitört a polgárháború, és családját kora nem izgatta. Hogy süllyedhetett orgyilkosságig? Ösztöndíjjal vették fel a Stockholmi Egyetemre, orvosnak tanult, emellett dolgozott is nyaranta, remekül keresett, csak közbejött a rotavírus. Az egyetem bezárt, ő kibérelt egy saját lakást Finnországban, később kertet is szerzett hozzá, bezárkózott, és várt. Hogy mire, arra maga sem emlékezett. Ezután a háborúba heves természetének köszönhetően rendkívül hamar belekeveredett, ő lázította Ylitorniót a finn állam ellen, majd időben meglépett, amikor a forradalom elbukott. És most itt áll. Amint ezt végiggondolta, eszébe jutott: meg kéne nézni, Eriksson halott-e egyáltalán, és csak aztán temetni. Nem bizonyult annak, sőt, elkezdett mocorogni is, majd fájdalmasan felordított:

– Ááááááááááááá… Mi… ááááááááááá… ez… áááááá…

Ekkor elharapta nyelvét, majd félrenyelte a kifolyó vért, melyet végül felköhögött. Ezt Benno vérhányásnak értelmezte, s kétségbe is esett, hisz’ tudta, ezzel nem tud mit tenni. Ráadásul a csoportnak, amelyhez tartozott, valamelyik tagja megtalálta, s idegesen kiabálva, rendíthetetlenül közeledett. Még pár száz méter. Ott feküdt mögötte Vikkor nagyon is eleven teste, márpedig a lebukást hasonló esetben nem szokták szeretni. Végül elkezdett futni Plunkett felé (igen, ez ő), majd üdvözölte. A várt választ kapta:

– Hol csavarogtál már megint, cumber-ground⁹⁾? Mondtam én már az elején is, hogy hajítsák ki az ilyen flibbertigibbet¹⁰⁾-eket, hadd heverésszenek otthon, de hallgatott rám bárki is?

– Én… Sehol, csak elmentem… sétálni.

– A szomszéd országba, mi? Egy hulla mellé!

– Ugyan, autóbalesetben halt meg, nagy ívben kirepült, tiszta roncs a teste, csak megpróbáltam megmenteni.

– Megmenteni? Esetleg eltemetni is eszedbejutott, ninnyhammer¹¹⁾?

– I-igen, de nem tettem még meg.

– Helyes! Megyünk. Nem temetünk el isten tudja, milyen fertőző holtakat.

Ezt megúszta.

Röviddel később hozzájuk is eljutott a járvány, felük az első héten meghalt, mind megfertőződtek, látens állapotban pedig bennükmaradt a vírus, arra várva, hogy intenzív stressz hatására ismét átírja magát, s kiváltsa a fertőzés már szinte biztosan halálos szakaszát – noha sokaknál ez sosem esett meg, emellett ahhoz nagyon komoly baleset kellett, hogy pozitív visszacsatolást tegyen lehetővé.

Larsen túlélte, ellenben egyre inkább figyeltek rá, mivel úgy vélték: ő hozta be a fertőzést valamelyik kirándulása alkalmával. Így hát felvitték a Svalbardra induló, kizárólag az elitet szállító hajóra is, ahol megtudta: Barentsburgot akarják megtámadni. Nagy mennyiségű lőport szállítottak, így hát a hajó a lehető leginkább tűzmentes volt. Gyufát vagy egyéb tűzszerszámot fel lehetett vinni, fejvesztéssel, vízbefojtással vagy főbelövetéssel jutalomképp. Benno megtette (szerzett valahonnan kovát), majd belepréselte egy hordóba, melyet aztán a felhasadt padló alá gyömöszölt. Így hát bárki rálépett, azonnal szikra pattant, a tároló pedig berobbant, felgyújtva az összes többit. Ezután felkeltett mindenkit, ő maga pedig beszállt egy mentőcsónakba, s elkezdett távolodni. Csak két óra múlva tűnt fel hiánya (Most meg hol bujkálsz, tomnoddy?), még egy órával később pedig a hajó levegőbe repült. A kifolyó üzemanyag szintén égett, a víz a közelben forrt, Larsen pedig elborzadva figyelte a fejleményeket. Hirtelen úgy érezte: undorodik önmagától.

– De hát Svalbardot nem rohanhatták le! Mi történt volna a megannyi barentsburgi pácienssel s ápolóval? De így meg megöltem őket! Nem, ezt nem tehettem! – gondolta. Rájött, tulajdonképp valamilyen szinten mindegyiküket kedvelte, hiába voltak rendkívül gorombák nagyrészt, még Plunkettet is, akivel igazán jókat lehetett beszélgetni az angol nyelv 19. század táji skót dialektusának igencsak emelt szókincsű változatában.

– Nézzük, vajon mit tud hozzátenni ez a lopott pisztoly a kérdéshez? Töltve van tulajdonképp… Szóval elég sokat, az ártatlan Eriksson se él már, erre mérget vehetek, hát velem mi problémája lenne? – gondolta, azzal meghúzta a ravaszt. Hirtelen rendkívüli fájdalom lett úrrá rajta, s észrevette: ez csak kábít…

Anouilh hallotta a robbanást, s kisétált a tengerpartra megnézni, mi történt. Semmit nem látott már, ennek ellenére jólesett szünetet tartania, ürügye is volt, így hát kint üldögélt csaknem két órán át. Ezt követően látta a csónakot a part felé sodródni, benne egy fekvő emberrel. Nem akaródzott neki kiúsznia vagy kieveznie, ellenben mégiscsak kíváncsi volt, miért feküdhet valaki ájultan egy csónakban, szóval hívta a helyi mentőket. Nagyjából a következő választ kapta egyetlen elérhető tagjuktól:

– Abba a vízbe én aztán biztos nem megyek be! Szeptember van. Testedzés! Menjen ki és hozza be a csónakot, ha ennyire kíváncsi.

A ladik ellenben távolodott, így hát Peter belegázolt a vízbe, bemászott, majd kievezett. Hónapokig ápolt betegeket, ennek köszönhetően ezt már szinte reflexszerűen végezte, többször előfordult ugyanis, hogy a kedves páciensek megpróbáltak visszajutni Izlandra, aztán eszméletüket vesztve sodródtak valamiféle lopott lélekvesztővel halálukig.

Izland önellátása ezalatt kezdett kiépülni. Üvegházak belsejében képesek voltak növényeket termeszteni, csupán a föld okozott problémákat, melyet importálni kellett, ez azonban csak hatalmas területek felvásárlásával valósulhatott meg, mivel a külső országok státusa szervezett exportot már alig tett lehetővé, így hát az éhínség egyre nagyobb gondot okozott. Ezen helyzetben érkezett meg Larsen s Eriksson, szinte egy időben, utóbbi azon hajón, amellyel indult, suttyomban, egy csónakkal megközelítve a partot, előbbi Svalbardról, ugyanazon közlekedési eszközzel, kivárva az egyhónapos karantént. Vikkor szépen visszaoldalgott a bérelt faházhoz, észrevette, más él már benne, összeszedte pénzét, vásárolt egy kis kunyhóféleséget a lehető legmesszebb Reykjavíktól, felvette az Arne Saknussemm álnevet, azzal ismét nekiállt – havat lapátolni.

– Nem tévedhettem – igyekezett meggyőzni magát. – Azt a kecskét nem sajátíthatta ki tulajdonosa, épp eléggel bírt. Igazam volt.

Benno ellenben egyenest a fővárosba tartott, jelentkezett annak egyetemére, felvették, külön gratuláltak neki a szép eredményhez, sőt, munkát is talált: az oltást fejlesztő csoportnál kezdett dolgozni. Fél év múlva vezette a kutatást, sőt, jó ötleteket tudott adni az önellátással kapcsolatban is. Szinte mindenki sajnálta, amikor végtelenül arrogáns stílusa miatt egyszer kutyául helybenhagyták egy szűk sikátorban.

Még egy szemeszterrel később jelentkeztek az első komolyabb problémák, ugyanis már az eleje táján felfedezte: sikkaszt és vírusmintákat lop valamelyik alkalmazottja, de kisebb dolga is nagyobb volt ennél (úgy érezte), s az erről szóló jelentést is hagyta elkallódni. Egy év elteltével már két különböző embernek fizetett komoly kenőpénzt havi szinten, hogy ne szóljanak semmit erről, ezt az elszámolásba mint adósságtörlesztés írta be, azt pedig senki nem vette észre (hisz nem is ellenőrizték): az adósságok nem csökkennek.

Pocsék helyzetbe hozta magát, ezt már látta. Ha lemond, mindenre fény derül, rovott múltjával pedig nem tud már mit kezdeni: szüksége volt eme állás rendkívül magas presztízsére a komoly pereskedés elkerülésére. Közben ellenben érezte: egyre nagyobb összegek mennek el megvesztegetésre, s egyre gyakrabban kotyognak el a lefizetettek is kellemetlen információkat. Altatót és nyugtatót szedett, egyre türelmetlenebbül bánt alantasaival, érezte, ahogy elkerülhetetlenül csúszik ki lába alól a talaj, bármikor kitörhet a botrány, őt elsöpri, nincs kiút… Egyetlen esélyt látott: ha sikerül időben kifejleszteni a vakcinát, talán eltussolhatja az ügyet. Minek kell ezt elszenvednie? Ő javasolta a talajkomponensek szintézisét, a jegyre történő ételosztást, még mindig éhezne a népesség 90%-a nélküle, és mégis? Hogy merészeli ez a pár mocskos, idegesítő kis légy kétségbe vonni érdemeit? Intellektuálisan felsőbbrendű lévén rá nem vonatkoznak az őrjöngő idióták ellen kitalált törvénykönyvek!

Karácsony van, karácsony, és mégsem hagynak békén, ostobák, nem értik, hogy értelmesebb vagyok mindannyiuknál? Hat már az altató, de nem, nem kotyoghatom el magam álmomban, mikrofon van a házamban, már megint bekapcsolva maradt, vagy nem, mindegy, nem érdekes, figyelnek, egyre csak utánam koslatnak…

Október 20-án, hajnali három órakor Larsen valami jellegzetes bizsergést érzett testében, emellett egyre intenzívebb rohamokban tört rá az indokolatlan rémület. Mi ez, pánikbetegséget is összeszedett? Eh, nem jó ez így, tényleg el kéne mennie már a pszichiáteréhez, nyugtázta. Ezt követően bement a konyhába, kissé megnézte magának a legnagyobb kést, forgatta, morfondírozott, elég hosszú-e, majd (minekutána már a gondolattól is elszégyellte magát, ezt még egyszer meg nem próbálja, döntötte el, ki se kellett volna próbálnia) földhöz vágta, rátaposott, eltörte, azzal kirontott az utcára, s elkezdett teli torokból ordítani:

– Hagyjanak már békén, mocskos, csúszómászó, becsületüket vesztett…

– De hát Dr. Larsen… – szólt közbe valaki.

– Le se doktoráltam! Különben is, doktorok nem fizetnek háromszáz millió koronát és fél kiló színaranyat kenőpénzre, ha magas pozícióba kerülnek, maga…

– De hisz ön…

– Hallgasson már el! Emellett mintegy tízezer néhány mikrogrammos minta tűnt el nyomtalanul, eltűntek, hogy lehet valaki olyan gyengeelméjű, hogy nem veszi észre, mi történt itt?

– Kend holtrészeg.

– Bizonyára! Illetve nem is iszom alkoholt! Nem, nem vagyok holtrészeg! – pörölt, azonban közérzete egyre romlott, mintha felment volna a láza.

– Kihívom a rendőrséget, ilyen dühöngő őrültekre semmi szükség az utcán. A részegség nem mentség mindenre.

– Mondom, hogy nem vagyok részeg, ro… – itt Benno elhányta magát, majd összeesett. Két hétig kezelték, visszavont mindent, hazaengedték, mindazonáltal átvizsgálták a költségvetést, elmozdították állásából, beperelték…

2028. november 16-án megnősült – volna. Már az esküvői teremben állt Skaði Óðinnssonnal, ki azonban a szokványos „elfogadod stb.” kérdésre a következőképp reagált:

– Ig… Nem! Nem! Nem! – azzal kirontott a teremből. Benno erre tőrt (igen, a szó szoros értelmében) rántott, majd kis híján ledöfte az őt ilyen állapotban kiengedni nem akaró biztonsági őrt, ki azonban kicsavarta kezéből eme felettébb problematikus fegyvert, őt magát pedig visszalökte. Larsen sem hagyta magát, s végül kislisszolt, másodpercenként öt métert megtéve elhagyta az épületet, dühében darabokra törte pár helyen a betont, letépte a vakolatot egy épület faláról, belökött valakit a tengerbe, mert nem átallt összeütközni vele, majd egyenesen lakásába rohant, s nekiállt lejegyezni egy ötletét, mely a népesség gyors és hatékony csökkentésére kínált megoldást. Ekkor kopogtak. Ajtót nyitott, majd kiejtette kezéből a papírlapot, s kissé megszédült: Plunkettet látta, a keresztnevét soha el nem áruló Plunkettet, aki… felrobbant a hajóval?

– Bad evening, godson. Be off lest thou get lynched, eejit¹²⁾.

Larsen erre kissé megijedt, pláne, hogy Plunkett csak vészhelyzetben folyamodott egyszerű sértésekhez.

– P… P… gods… ind… indeed… live… you… do?

– Yeah, indeed, both, but this is marginal. Again, have thou succeeded in understanding that thou shall get lynched?

– But why?

– Thou knowest. I shall escape through thine „house” anyway. Follow me if and only if thou wantest to live another few years.

– No. The whole thing is absurd. You cannot be alive. I let you walk through, but I shall not move.

Plunkett át is sétált, Larsen maradt.

Röviddel később nevét kiáltották, hangosan kopogva az ajtón. Gyanakodnia kellett volna, de túlontúl bízott az izlandi közbiztonságban, így hát odasétált, s kezét a kilincsre helyezte. Ekkor kés döfte át a postaládát, mely már egyértelművé tette: át kell rohanni a házon, le a tűzlétrán, s uccu neki, el Izlandról. De nem ezt tette. Épp ellenkezőleg, elfordította a kilincs gombját, nem véve észre, hogy egy hosszú, tűre emlékeztető penge csúszik át a postaládán ütött lyukon. A következő pillanatban érzékelte a fájdalmat mellkasában, s tudta: tüdősebet kapott, szinte semmi esélye. Elszelelt, de mindössze a lakás közepéig jutott el, mire betörték az ajtót. Egy pillanatra torpant csak meg, de ez is elég volt arra: utolérjék. Megperdült, megbotlott, fél térdre esett, bottal fejére csaptak, megszédült, egy kalapács tarkóját kapta el, elájult, kihajították húsz méteres magasságból, házát kifosztották…

A rendőrség ugyancsak későn ért ki: néhány tucat, a lincselést helyeslő járókelő benyomult a háztömbbe fosztogatni, s a rendőrségnek meg kellett ostromolnia azt. Csak hát mivel egész Izland forrongott a meglehetősen pocsék helyzet miatt, jó, ha ötven főt kiküldhettek, s közülük is csak hozzávetőlegesen öt volt hajlandó vásárra vinni a bőrét. Ergo alig tudták bekeríteni az épületet, ergo a csürhe pár tagja mindig kijutott ételért, következésképp ötven rendőr két hónapig bohóckodott néhány csirkefogóval.

Benno Larsen halála után szinte azonnal kitört a botrány: százmillió izlandi korona tűnt el nyomtalanul a kutatás költségvetésében, továbbá mintegy harminc panaszlevelet találtak bekészítve a kandallóba, melyek közül húsz egy bizonyos Abbe Arnarson ellen szólt a biztonsági előírások betartásának mellőzése miatt, kit mellesleg két héttel később szintén meglincseltek, minekutána a rotavírus legveszélyesebb törzseit találták meg hűtőjében a házába történő betörést követően.

Ekkortájt a helyzet csak rosszabbra fordult: a korlátozott önellátásnak köszönhetően a nyersanyagok hozzáférhetősége jelentősen romlott. Az oltást sikerült kidolgozni, de gyártani már nem, így egy személyre körülbelül két mikroliter jutott volna, a szükséges mennyiségnek hozzávetőlegesen az ezrede. Látványossá vált: ilyen körülmények közt a társadalom elkerülhetetlenül vészesen egyenlőtlenné válik.

Ily módon pedig a vallások is virultak. Eriksson például, midőn ellátogatott a Bifrösti Egyetemre, már a faluban kisebb tumultussal találkozott:

– And Glorfindel, the beloved Glorfindel… – citálták a Szilmarilokat a „tündések” („Elvens”), azaz kik meg voltak győződve arról: Tolkien legendáriuma teljességgel valós, a világ teremtésétől a Gyűrű elpusztításáig. Nem sok vizet zavartak, csupán időnként kiültek közterületekre, s a Szilmarilokból tartottak hosszas felolvasásokat.

Ezalatt a Þór Stormsveitarmenn¹³⁾ tagjai is elfoglalták magukat:

– Üsd, vágd! Hé, a Valhallába akarsz kerülni? Igen? Akkor menj már neki annak a szerencsétlennek!

Efféléket kajabáltak, s bár létszámuk minden áldott nap csökkent pár fővel, másnap már be is pótolták a hiányt. Eközben egy katolikus pap is rákezdett a magáéra:

– Szabaduljunk meg az eretnekség és hitetlenség mocskától egyszer s mindenkorra! – az ehhez hasonló, behízelgőnek szánt szavakat azonban ez követte:

– Bárki kaphat konyhakést! Aki ledöf egy tündést, kétezer koronát kap, ki egy Stormsveitarmenn-tagot, húszezret!

– Te csak hallgass, bálványimádó! – kelt ki magából egy protestáns lelkész. – Én húszezer, illetőleg kétszázezer krónát adok, rendes, saját készítésű karddal! – lobogtatott meg egy meglehetőst pocsék tákolmányt, mely a mozdulattól is kettérepedt.

– Morgoth was overthrown… – dalolták a tündések, cseppet sem zavartatva magukat. Ezalatt a pap s a lelkész egymásnak estek, rövid kés rideg, pocsék kard ellen, a rohamosztagosok pedig beálltak csépelni mindkettejüket. Eriksson ekkor egy Verses Edda-idézettel próbálkozott meg:

– „Az oktalan ember
így okoskodik:
a mosoly már barátság;
nem látja a balga,
mily ferde szemmel nézik,
ha a bölcsek közt bóbiskol.”

A Stormsveitarmenn-tagok is nekiestek erre:

– Modern izlandi nyelven merészeli idézni magát az Eddát?

A pap is szólott:

– Lám, eretnek, most megkapod a magadét! – azzal Vikkornak rontott, a lelkész a lehetőséget kihasználva ledöfte, erre a rohamosztagosok meg a lelkésszel végeztek, az idősödő Erikssont cserbenhagyta lába, a rendőrök csak nem érkeztek…

2029. január 31-én az izlandi elnök a miniszterelnökkel együtt lemondott.

Az újonnan megválasztott Þórir Johannesson pedig az első négy évben alapvetően óvatosan puhatolózott minden rendelet, minden törvényjavaslat előtt – mintha nem is érdekelte volna semmi más, csak újraválasztása. 2031 körülre bezsúfolt tizenöt népszerűtlen intézkedést, de kompenzálta is őket még „időben”. Így hát 2033-ban is győzött.

Ekkor korlátozták háztartásonként havi három köbméterre a csapvízfogyasztást, megemelték az adókat (pláne a magasabb jövedelműekéit), a befolyó pénzből a szennyvizet szűréssel és ózonnal ivóvízzé alakították, a hulladékot pedig a föld alatt, egy hatalmas tárolóban gyűjtötték, melyből apránként trágyát készítettek, amelyet egy-két év elteltével képesek voltak felhasználni. A komposztálás során felszabaduló hőt pedig áramtermelésre használták fel – így virágzott hát fel az izlandi önellátás.

Ellenben az elnök népszerűségét ezen intézkedések éppen nem növelték, s bizonyos tartományok önkormányzatai a belügyek teljes mértékben önálló kezelésére való jog megkapását várták el, továbbá más települések kárára igyekeztek fejlődni.

Kopogtak a – Reykjavíkba áthelyezett – elnöki rezidencia ajtaján.

– Selfoss polgármestere az, elnöki meghallgatásra érkeztem!

Csakugyan Guðmund Guðmundsson, Selfoss polgármestere állt ott, őszülő hajával, szigorú tekintetével, kék szemével, egyenes tartásával és beszédével. Leginkább a szubszidiaritás izlandi megvalósításáról (nem mintha nem valósult volna meg épp eléggé), vagy, ha az nem megy (s remélte, nem megy), Árborg parciális autonómiájáról akart beszélni, ámbátor tudta: ahhoz az Alþingire nagyobb szükség lesz.

Bebocsátották.

– Jó napot kívánok!

– Jó napot kívánok, üdvözlöm! Kér teát?

– Köszönöm.

– Sajnálatos módon a kívánt témáról ezúttal nem tudunk beszélni, ellenben jótékony hatásuk miatt Selfoss önkormányzata ötven ölebhez juthat. Ön kapja az elsőt.

– Köszönöm… Igen, biztos erre van a legnagyobb szükség… Biztos jóllaknak az emberek ölebekből…

– Ne gúnyolódjon.

– Amúgysem élhetek nagyvonalúságával. Ámbátor azt az egyet elfogadom… Ha ugyan nem palotapincsi…

– Nem az, egy rendkívül szelíd mopsz.

– Köszönöm, nem kedvelem őket, de megfelel, mikor történhet meg az ajándékozás formálisan?

– Holnap – válaszolta az elnök, kissé megbotránkozva Guðmund nyersességén.

– Rendben, köszönöm, viszontlátásra!

– Viszontlátásra! – mondta az elnök kissé erőltetett mosollyal.

A „rendkívül szelíd mopsz” az ajándékozás utáni első adandó alkalommal ráugrott Selfoss polgármesterének arcára, megharapta, majd átlendült egy szerencsétlen járókelőére, kinek gyorsan meglelte ütőerét is. Þórir rossz forrásból rendelt kutyát, így a megvesztegetés kitűnő eszköze célt tévesztett.

– Guðmund Selfoss Guðmundsson vagyok! Öleb, mi? Inkább ölőeb! – dörömbölt az Alþingi mellé áthelyezett elnöki rezidencia ajtaján. Szokásos nyugalma, kiegyensúlyozottsága és magabiztossága cserbenhagyta.

– Tessék? Időpontja van?

– Nincs. Engedjenek be!

– Viccel.

Selfoss polgármestere erre sarkon fordult, s sietett elhagyni Reykjavíkot. Hafnarfjörðurba tartott, hol lázadást próbált volna szítani, ám erre nem került sor. A Templarasund útról ugyanis véletlen a Kirkjutorg utcába sétált be, s midőn rádöbbent: rossz az irány, visszafordult. Ekkor koppanást hallott, majd a földön egy szép, ezüstözött tollat talált. Ki akarta próbálni, működik-e, azonban amint annak gombját megnyomta, a penna szétpattant, tűvel döfve át kesztyűjét. Ha a tű nem szakítja el a varrást, a hegyén található higany, cián és diftériatoxin bőrön át felszívódva gyorsan megmérgezte volna Guðmundot. Így azonban kesztyűstől repült a legközelebbi szemeteskosárba, a működésképtelen toll gazdája pedig sosem jött rá: ismét kis híján otthagyta a fogát. A Barónsstiggur úton ellenben annál idegesebben nyugtázta: csaknem átdöfték egy izzó vasvillával, egyedül kabátja s fürgesége óvta meg. Bizony, maradandó ellenségeket szerzett. És ő még azt hitte, Þórir tette! Bérgyilkosból pedig ekkorra annyi volt, mint a nyű. Így hát inkább hazasietett Selfossba, s jól is tette, mivel ottani ellenzékének vezetője – személyes ismeretségei révén – nekiállt pletykákat terjeszteni Reykjavíkban (sohse derül ki, miért ott /tán Selfossban feltűnő lett volna/), melyek szépen, bolhákhoz hasonlóan ugráltak át egyik faluról a másikra, erőteljesen rontva hitelén és népszerűségén a fővárosi régióban, sőt, a távírónak köszönhetően sokan Selfossban is csak nevettek rajta, sőt, a választást is kis híján elvesztette, melyben rendkívüli szigorúsága is szerepet játszott. Ellenben sikerült elérnie: népszavazáson 50,001% a függetlenségre szavazzon, így hát kiszakadhattak volna. Mindazonáltal a népszavazás kiírásakor törvénnyel tiltották ennek eldöntését ily úton-módon.

Egy hónappal később, 2036. február 10-én Árborg autonómiát szerzett, s az Izlandon mint országon (melynek határai így már eltértek a szigetéitől) kívül élők nem szavazhattak, sejthető okból. Mi lett Izlanddal, a világ egyik legkevésbé korrupt országával? Flóahreppurt kihajították, de nemcsak Flóahreppurt… Árneshreppur, Tjörneshreppur… Elképzelni is nevetséges mindezeket független államnak… Selfoss jelentősége az újonnan létrejött Árborgland fővárosaként igencsak megnövekedett, mindazonáltal továbbra is szüksége volt a többi – szép lassan függetlenedő – önkormányzat kooperációjára az élelmezés és nyersanyagszállítás érdekében.

Az ezt követő pár évben Izland három tucat kicsiny, független, folyamatosan hadakozó államra szakadt, egyedül Nagy-Reykjavíkot sikerült egybentartani. A „leszakadtak” (ahogy Þórir Johannesson mondotta volt, felette álszent módon, mert sokszor ő bátorította függetlenedésüket) kénytelenek voltak szövetségeket alakítani, hogy ne szűnjenek meg létezni, Árborgland kincstárát pedig el kellett ásni, mivel egy-egy rajtaütés során a réztől a platináig mindennek lába kélt, ha pedig beérték a delikvens csapatot, azok jellemzően lékbe szórták mindet.

Így hát a helyzet igen komikussá kezdett válni. Árborgland saját pénzt veretett, csak hát az egykoronás érme réztartalma miatt is egy vagyont ért már – a defláció elképesztő volt. Az alumíniummal hasonló problémák adódtak. Így hát az egyre jobban fogyó papírral csekkeket írtak, úgy fizettek. Azonban minden önkormányzat – sok csatlakozott be Selfoss mellé – saját valutát akart. Így hát a szerencsétlen turista tartományhatáron áthaladva fizetéshez egy táblázatba, mely így nézett ki:

Szóval ebbe beírta az adatait.

Eeeh… eh… Mi a fene? – kérdezte magától Vikkor Eriksson, midőn felébredt a hóban fekve, egy számára teljességgel ismeretlen helyen. Mi is történt, melyik országhatár lehet ez? Mert annak tűnik? De mi is az országhatár?

– Két állam területét elválasztó szakasz – visszhangzott fejében. Mi lehet az állam? Hát a terület?

Így kalandoztak gondolatai, míg meg nem válaszolta összes kérdését.

– Nem. Nem létezik ilyen, minden csak az én fejemben definiálható, mindenkinek mást jelent minden fogalom, a kommunikáció ötlete eleve elhibázott – mormogta.

Szép lassan összeszedte gondolatait. Valami érdekeset kotyvasztott pszichiátriáról szökésben, egy viskóban… másra nem emlékezett.

– Hányat írhatunk? Hol lehetek?

Kissé kisegíthetjük Erikssont. Izlandon valamiféle ismeretlen tényező az emlékezetzavarnak egy egész furcsa válfaját hozta ki belőle, s elindult. Na de többről ugyebár senki nem tudhatott.

Várjunk csak… Mit keresett ő Grönlandon? Mintha Nuukban élt volna egy darabig – egy pillanat… nem valami pszichiátriában? Nem, nem, onnan Izlandon szökött meg… Vagy mégsem? De. Aztán elszelelt. Valami történt ott… Na de nincs itt a visszaemlékezésnek ideje, el kéne indulni valamerre, ételre-italra vár gyomra, mikor ehetett utoljára? Nocsak, itt egy sült lemming és egy tábortűz – közel s távol senki. Bizonyára ő gyújtotta be, aztán bealudt. Benne valami fényes hevert, de mi lehet az? Benyúlt a lángok közé, ugyanis az érmén (mert hát az volt) egyértelműen látszott: színezüstből van. Jól megégette kezét egy uncia ezüstért, arra is kevés, hogy egy hétig egyen belőle. Mégsem adta fel, tovább kotorta a hamut – s előkerült belőle összesen 100 uncia argentum. Mi a fenéért vásárolta össze ezeket mind? Ellopják, elmegy a semmibe a verési költség, pont középhosszú távra igen pocsék befektetés, úgy általában, mit akart ő ezekkel? Emlékezett: Izlandon már egy ócska egykoronás is egy vagyont ért réztartalma miatt, annyira kiteljesedett a szeparáció. Hej, Vikkor, beszélsz itt magadhoz, holott egy dolgod lenne: megenni a lemminget, elrakni az érméket, elaludni a tűz melegénél, s inni egy kis olvadt havat – gondolta. Apropó olvadt hó – járt Nuukban, igen, méghozzá elég csúnyán leszerepelt, ugyanis eme állapotban agya is furcsán forgott:

– Oszoljanak! Oszlassák fel a tetemeket! Szép a temető, csak túl rusztikus! Hohohohó! Fenyő gyökere töri fel a koporsókat! Oszoljon minden! – kiabálta előbb dánul, majd gröndlandiul.

Gondolhatjuk, távoznia kellett hamarosan Nuukból, mitöbb, egész Grönlandról is, néhány csúnya félreértésnek köszönhetően.

No de miután keserűen felnevetett eme jellegzetes emléken, csak nekiállt falatozni, szépen megmelegedett a tűznél – eszébe se jutott eloltani –, azzal elszenderedett, s ki nem találta: merre lehet.

Vacogva ébredt, hátizsákján újabb lukak csúfoskodtak, bizonyára megint megrágta valami. Mily jó: a jelek szerint abban tartja teljes vagyonát! Mi lenne, ha csak elindulna északra? Mit veszthet? Álljon meg a menet! Ezen zsák nem tartalmazza számtalan érméjét. Á, persze, a tűzben hagyta mindet, mely immáron kialudván, megszűnt védelmezni őket. Nem biztos ám, emberi tolvaj volt, hisz’ a tűz helyét már vastagon befödte a hó… melyet így félrekotort, s megtalálta az érmék felét, hangosan átkozva szarkatermészetét. Ez az egész megtakarítása volt, a jelek szerint megvette Izlandon elképesztően drágán, itt pedig teljesen reális az értéke, akárhol is van… Naez gond. Miből él majd? Munkalehetőség? Sehol, ebben biztos volt. Ejha, mily szép disztópiát lehetne írni ebből! És most hagyja vagyona felét eltűnni a hamuban. Csak gratulálni tudok, Vikkor, szép munka – mondotta magának, azzal megkereste az északi irányt, s elindult arra, teljesen feladva értéktárgyai keresését. Apropó értéktárgyak – egyszer már kirabolták. Mintha Amerikában tartózkodott volna – de miért? Egyesült Államok… Igen, a jelek szerint tényleg furcsán hatott rá eme jellegzetes memóriazavar:

– Sonofabitch! Who’re ya? – kérdték tőle (de hogy kik?).

– I am Arne Arnarsson, ye should say „son of a bitch”, not „sonofabitch”, also, use either „ye” or „you”, not „ya”! Avoid contractions! – válaszolta. Angolból elég is volt ennyi, a stílust eredetiben lehetett a legjobban érzékeltetni.

– Mi van és mit akar maga?

– Szép időnk.

– Mit akar maga?

– Pénzt vagy életet! – mondta Eriksson.

– Mi a fene? A nyúl viszi a puskát?

– Nem, a nyúl nyúlhoz nem nyúl.

– Tessék? Ki maga?

– Arne Saknussemm, Marie Curie, Alexander Fleming, John Bardeen…

– Hallgasson már el!

– Minden Nobel-díjat megkaptam már, csak a békedíjat nem! Békedíjat kérek!

– Odaítélik azt holtaknak?

– Úgy érti, posztumusz? Nem.

– Akkor fogja be, és javulnak az esélyei! – azzal belökték valami közepesen mély gödörbe, s elkezdték dobálni rá a földet.

– Még mindig pénzt vagy életet akar?

– Ki mondott ilyet? Igyanak egy whiskyt a tiszteletemre!

– Kipróbá’hatjuk!

– Vagy kettőt, négyet, nyolcat, tizenhatot, harminckettőt, hatvannégyet, százhuszonnyolcat, kétszázötvenhatot, ötszáztizenkettőt, ezerhuszonnégyet, kétezernegyvennyolcat, négyezerkilencvenhatot…

– Ne hadováljon itt mindenféle számot! – azzal nyitott száját földdel töltötték meg.

– 8192-t, 16 384-et, 32 768-at, …, 1 048 576-ot, 2 097 152-t, 4 194 304-et… – folytatta Vikkor magában. Szép lassan megvárta, míg ismeretlen ellenfelei a sárga földig lerészegednek, majd kimászott a gödörből.

Na de ezen emlék nem segített rajta. Mindenesetre meglepte: túlélhette. Várjunk csak: valami orosz határ is rémlett neki. Á, igen, orosz-amerikai:

– Jó napot kívánok! – köszönt be oroszul.

– Jó napot kívánok! Igazolványt, útlevelet és vízumot kérek!

– Много виски!

– Tessék?

– Много виски!

– Sok whisky?

– Много виски!

– Na jó, ne szórakozzon velem! Iratok?

– Azt ugyan keresheti!

– Útlevél?

– Miféle útlevél?

– Vízum?

– Mi vagyok én, hal?

– Na ne szórakozzon!

– Nem, nem szórakozom.

– Jól van. Iratok nélkül átkel a Bering-szoroson, és csak úgy megérkezik Oroszországba?

– Jól mondja.

– Jól van. Egy fogdában fogja tölteni az éjszakát.

– Fogdában fogja… Jó alliteráció.

– Allite… mi?

– Viszontlátásra!

– Hová megy? Az imént mondtam, hogy az éjszakát…

– Vissza Alaszkába!

Hej, hej, szegény bolond Eriksson! Vissza Alaszkába! Arra ellenben nem tudott visszaemlékezni, hogy jutott ki valamelyik kelet-szibériai, lepukkant rendőrőrsről.

Ellenben, ha minden igaz, átkelt Oroszországon, mert ez már biztos nem az. Ó, hát ez itt… a jó öreg Treriksrøysa! Norvégia, Finnország, Oroszország… őrizetlen. Hova jutott a káosz? Csak úgy átsétált Norvégiába, esetleg Finnországba! Megkerülte a Földet, kivéve, hogy Izlandra sosem juthat vissza. Ettől függetlenül Kullervoinent követnie éppen nem kell. Megpróbálhat keresni egy falut, ahol élelemhez juthat a lemmingen és a zuzmón kívül. Csakhogy ez egyszerűbbnek hangzik, mint amilyen, hisz’ hozzávetőlegesen 338 000 km²-t kell átfésülnie – ámbátor Rovaniemi biztosan megvan még, egy hónap alatt odaérhet, ha kilép, Ivalo háromheti járásra van. De… de… de… az étel és ital…

– Szedd össze magad! – korholta magamagát. – Eddig is megoldottad, most is meg tudod.

De… Rovaniemibe nem ismerem a pontos utat…

– Hagyd már abba, nyavalygó vénember! Majd megtalálod!

De… Itt is egész jó… Kibírom…

– Ne szórakozz! Rendesen tisztálkodni is csak tűzön, kondérban olvasztott hóval tudsz, a szappanról nem is beszélve!

Jó, de… de… azonban… Ha mégis…

– Indulj már el!

Öreg vagyok én már ehhez…

– Ahhoz, hogy demensen vagy fene tudja, mi volt ez, megkerüld a Földet? Igen, szerintem is, de most már viseld a következményeit. Rajta! Egy-kettő!

Rendben…

– Csak semmi de!

2039. január 3-án, hajnalhasadtával (azaz késő délelőtt) az árborgi Agnar Ásdísson Ásdíssonar hajója, minekutána teljes legénységét beoltották rotavírus ellen (a vakcinához mellesleg Árborgland területén bárki ingyen hozzájuthatott már, hála számtalan új állam gazdasági kooperációjának), kikötött Norvégiában. Noha az elhagyatott vidék látványa semmiképp nem volt kedves szívüknek, biztosak voltak benne: a népességnek harmada-negyede még biztosan él, s a közelben is maradnia kellett pár főnek.

– Nem volt itt apokalipszis, csak súlyos összeomlás, nem igaz? – kérdezte a kapitány.

– Nekem az egész családom itt élt – morogta az első tiszt, Ragnar Jósefsson.

– Ez nem tartozik ide, első tiszt.

– Senkit nem érdekel a maga kis helyzetértékelése! – kiabálta Ragnar.

– Engem sem a kend családja! Nekem is éltek hozzátartozóim Norvégiában, higgye meg!

– Ugyan, ki?

– Az ötödunokatestvérem unokaöccse, például! Hagyja abba ezt az arcátlan beszólogatást, különben kend nélkül indulunk el!

– Azt ugyan nem!

– Dehogynem!

Eddigre látványosan a teljes legénység morgott, majd midőn az első tiszt a kapitánynak ugrott, ki-ki beszállt valamelyik oldalra, késsel, baltával, tőrrel, amije volt. Fél óra múlva csak a két kirobbantó fél volt még életben, így hát kénytelenek voltak kooperálni, hisz’ valahogyan pótolni kellett a veszteséget. Számtalan házhoz csengettek be, s amikor – négy próbálkozás után először – ajtót nyitott valaki, a következőt kérdezte:

– Ki maga? Hát az ott?

– Izlandról jövünk – szólt Ragnar.

– De hát ott meghalt mindenki! Bezárkóztak, s mindenkivel végzett a járvány.

– Dehogy! Tanúsítom, megfékeztük a járványt, s már az oltás is hozzáférhető.

– Oltás, oltás… méreginjekció az, itt, a kórházban is, a súlyos betegek megkapták az oltást, oszt’ két percen belül meghaltak.

– Dehogy haltak! Nálunk biztos nincs ilyen. Tudja, mi adnánk oltást mindenkinek, menedéket, akármit, ha kaphatnánk cserébe fát és ércet.

– Jaj, jaj, hányan mondták már ezt, és egytől egyig mindenkit lemészároltak, akit láttak, majd megléptek…

– Jól van. Szeretné látni Izlandot? Ahol nincs járvány és stabil az állam?

– Szeretném, szeretném… De milyen áron?

– Ingyen, ha beállna matróznak.

– Pillanat, hívom az apósom… – itt rémülten fejéhez kapott – a férjem!

Azzal kissé köpcös, fáradt öregember csoszogott elő, botjára támaszkodva, majd közölte:

– Ajánlkozom kormányosnak.

– Maga? Nem inkább a fia?

– Magácska engem ne sértegessen. Majd összeszedem magam.

Nem jártak nagyobb sikerrel a falu többi részében sem. Sikerült ugyan verbuválniuk körülbelül húsz főt, ellenben mindannyiuk szakképzetlen és szétesett volt, így hát gondolhatjuk, nem sokat tudtak elmondani az előző pár évről. Azonban midőn már kezdték feladni, találtak egy, a falutól viszonylag messze álló faházat, igényesen olajozott deszkákkal, kandallóval, szép, faragott ajtóval… Gondolhatjuk: bekopogtak. Eleven tekintetű, idős férfi nyitott ajtót, majd megkérdezte:

– Önök izlandiak, igaz?

– Igen.

– Jöjjenek be! Kérnek szedret? Mézes diót almával? Forralt bort? Kecskesajtot?

– Köszönjük, de…

– Á, nem, nem zavarnak, kerüljenek csak beljebb.

– Köszönjük… Nocsak, nem számítottunk ilyen kedves fogadtatásra eddigi tapasztalataink alapján.

– Térjünk a tárgyra. Vissza tudnak vinni Izlandra?

– Á. Értem, mit szeretne. Vissza?

– Vikkor Eriksson vagyok.

– Hm, magára emlékszem. Lopott kecske hátán próbált közlekedni az út közepén, a csúcsforgalomban, és közben a Verses Eddát énekelte.

– Cserébe én ismerem legjobban a környéken kialakult közösséget, különben is, a kecskés incidens idején eléggé magam alatt voltam.

– Már miért ismerné oly jól?

– Mert nekem alkalmam nyílt kívülről szemlélni, midőn ideköltöztem. Naplómat átírhatom részletes megfigyeléslistává.

– Rendben van, ugyan tegye, egy hónap múlva indulunk Izlandra – sóhajtott fel a kapitány, hiszen tudta, megtalálta a leginkább épelméjű, s bizton a legintelligensebb embert az egész településen.

Eriksson két hét alatt végzett írásával, majd nekiállt pakolni. Ellenben az indulás előtti nap rendkívüli fáradtság lett úrrá rajta a kandalló mellett, karosszékében, s szép lassan bealudt – fel sem ébredt többé. De még, rövid időre felriadván, kijelentette:

– Igazam volt… Mindig igazam volt!

S bár ő maga már nem érhette meg, elindult a nyersanyagok exportja Izlandra, busás anyagi ellenszolgáltatásért cserébe.

Peter Anouilh – évek után először – bekapcsolta a rádiót. Határozottan élvezte az északi fény zajának hallgatását, s egyértelműnek tűnt, bealszik rajta. Nem sok pihenésben részesült a Svalbardra érkezését követő tizenöt évben, csúnyán ki is égett; nem igazán értette, miért nem mehet vissza az oltást megkapván Izlandra – mély álomba ily gondolatok közepette zuhant.

Hangos beszédre ébredt, nevezetesen ezt hallotta:

– Itt Új-Zéland! Szinte sértetlen vészeltük át a járványt, gazdaságunk kiválóan működik. Megújítanánk izlandi diplomáciai kapcsolatainkat, s tudomásunk szerinti túlélésük örömére félig átépített rombolót küldünk üdvözletükre, sokféle kereskedelmi cikkel megrakodva, földrajzi pozíciónk: északi szélesség 65,49 fok, keleti hosszúság 2,96 fok.

S az üzenet ismétlődött, Anouilh pedig a – réges-rég feltört adó révén – elkezdte volna sugározni válaszát, majd rövid gondolkodás után inkább nekiállt fejét a kőfalba verni. S a következő hallott keresztül a Spitzbergák csendjén:

– Itt Izland! Örömmel halljuk ezt, gratulálunk. Félig átépített hadiflottát küldünk hajójuk üdvözletére, földrajzi pozíciónk: északi szélesség 65,89 fok, nyugati hosszúság 5,75 fok.

A rádió elromlott, s a némaságot már csak Peter fejének kopogása háborította.

====== Jegyzetek ======© Hári Zalán