C. Tivadar nyugodt, békés polgár volt, stabil állással, makulátlan előélettel. Ezért is okozott számára hallatlan meglepetést, amikor hűtője ajtaját kinyitva azzal szembesült: az aludttej felébredt. Tüstént kiszaladt a lábasból, majd egybefüggő tócsaként kezdett el futkosni a padlón. C. úr seprűvel-lapáttal megpróbálta becserkészni, mire a Tej felszaladt ruhájára, s teljesen körbevette, majd amikor besétált a zuhanyzóba, hogy lemossa magáról a szenny e különös formáját, az újonnan ébredt élelmiszeripari produktum bekúszott szájába, s lenyelni, sem kiköpni nem tudta. Így hát inni akart egy pohár vizet, ám a csapból kékesfekete túró potyogott ki. Kinti papucsot vett lábára, majd átsétált oldalsó szomszédjához, elújságolandó eme felette kellemetlen esetet; ajtónyitáskor azonban a Tej kikívánkozott, így egyenesen arcbaköpte vele szomszédját. – Elnézést, nem akartam… szóval, azt képzelje el, Gézám, hogy reggel kinyitottam a hűtőt… – Miféle otromba tréfa ez, szomszéd uram? Arcbaköpni engem fél nappal szenteste előtt… Kérem szépen, udvariasabbnak hittem ennél. – Csak nem vonja kétségbe, amit mondok? – De mit mond? – Az imént mondtam, hogy kinyitottam a hűtőt. – És aztán mi történt? – Akkor kijött. – Mi jött ki? – Amolyan… tudja. – Nem tudom – válaszolta Géza. – Amolyan fehér, nyúlós, olyasmi, mint… tudja. – Mint a joghurt? – Dehogy joghurt. Inkább olyan… afféle tej. – Aludttej? – Olyasmi, csak… ébren. – Na jó, ne szórakozzon velem. Ekkor C. úr, miután rácsapták az ajtót, ország-világ előtt elkezdte homlokával betörni. Egy elmegyógyintézetben ébredt, négykézláb, tehénhez méltó hangokat kiadva, egy karácsonyi nóta dallamára énekelve: – Szolgasorból mint aludttej ébredtem reggel… S ekkor az utcáról ugyanezt hallotta vissza. Szenteste lévén, egész ismerősnek tetszett a dallam, s a mind nagyobb kórusba egyre több állathang vegyült, az intézet teltházhoz közelített. S országokon átívelve, minden ajkon egyre hangzott: – Szolgaságból mint aludttej ébredtem reggel… S az egész egyetlen hatalmas kánonban egyesült. S mire meghajnallott, magasan, valahol az égben rács ködlött fel, mely egyre ereszkedett, s látszott: merőleges rácsok lógnak ki belőle. S mire a merőlegesek leértek, milliárdnyi kicsiny, szárnyas ápoló ereszkedett le. Tébolydába zárattunk. S valahol ott állt az egyetlen épelméjű, kit senkinek nem jutott eszébe az őrültek közül kiemelni, s végül, miután évszázadokat töltött társaságukban, kétségbeesve a halálba menekült volna, amelyet nem kaphatott meg – hát ő is megőrült inkább.