Ez a dokumentum egy előző változata!

A vak várőr

– Fegyverbe! Északnyugatról jön az ellenség, élén a rémes, daruorrú Ull-lal! – kiáltozott a vak őr Császárcsőd várának tornyában. Ott tudniillik a várőr jelentette a legmagasabb tisztséget, őt pedig a vitézek választották meg, kik nagyobbrészt maguk is megvakultak már „nagy Vezérük eszének fényétől”. – Éljen, éljen dicső őrünk, dicső őrünk! – hangzott fel a kórus szava ilyenkor (merthogy ez minden áldott nap megismétlődött). Ekkor szolgáik (kik még láttak) felöltöztették a vitézeket, hogy kilovagolhassanak „szétverni az ellen népét”. Mindig máshonnan érkezett dobpergés közepette „elsöprő erejű támadás”, akkor őket egy napig gyűlölté, s aki azt merte mondani: „de hát tegnap még szövetséges volt”, könnyen kidobva találhatta magát, másnap pedig őt tették a Sátánnal ekvivalenssé.

Egyszer azonban egy átlagos, májusi napon a várőr összekülönbözött komornyikjával (Varga Márton), aki onnantól annyit szájalt, hogy a végén vitéznek nézték. Ő történetesen félszemű volt, a jobbikra is rövidlátó, ellenben mivel okosan válogatta, mi hogy néz ki, hallatlan népszerűségre tett szert. A legnagyobb botrányt azzal robbantotta ki, amidőn rámutatott: keleten táborozik az igazi ellenség, azzal pedig hallatlan felfordulást okozott, mikor felfedte: a hatalmas megszálló valójában a csernyei fogat. Általában mindazonáltal nem látott, s a távoli objektumok helyett kitalált valami biztatót.

Történetesen – ezt megelégelvén – becsukták Császárcsőd börtönébe, csakhogy annak már nyitva volt a hátsó ajtaja, amely kétségtelen tényről a szolgáknak B. Béla várőrt nem sikerült meggyőzni, így hát megtiltotta a csukott ajtó bezárását. Szóval a volt komornyik egyszerűen kisétált, felcaplatott, bejelentette csodálatos megmenekülését, s elhallgatta a „vivát”-erdőt, melyet ezután kapott. Kétségtelenné vált: az őr bukik.

Ám tekintetes Kovács Péter, a rangidős az összes vitéz közt, mindent tökéletesen látott s hallott. Így nem állhatta meg, hogy fel ne szólaljon: – Nem tudom elhinni. Egy szomszédunk sem ellenség. Olvastam az összes szövetségi szerződést, amikor itt még értelmes emberek harcoltak. Azt is tudom, hogy ez a Varga Márton a hátsó ajtón sétált el, mivel nyitvahagyták. Biz’ nem is a csernyei fogat hajtatott el előttünk, hanem a mi árulónk, ki zsoldosként meggazdagodott, mindannyiunkat nyomorulttá tette, fülünk teleduruzsolta… Boksa Béla! Hasonlót mondott Márton is – csakhogy ő ennek főkolomposa volt, s ugyanezt fogja tenni. – Mit tud kend, ugyanolyan vak mint ki. Cáfolja meg. – Állok elébe – szólt Péter. – Rendben. Milyen színű a hajam. – Ősz. – Dehogyis! Olyan vörös, mint a vérem. – Egykoron az lehetett. – Hányszor mondjam? Vörös, vörös, vörös. Milyen magas vagyok. – Öt láb négy hüvelyk, talán fél hüvelykkel ha több. – Dehogyis! Öt láb hét hüvelyk voltam már húszévesen is. – Biztos összement, jó uram. – Öt láb hét hüvelyk, öt láb hét hüvelyk, öt láb hét hüvelyk. Mi nő a vár falán. – Pókháló, moha, penész, halmokban egér-excrementum. – Becsapós volt. Semmi, semmi, semmi. Kristálytiszta az. Nem tud semmit, látom, hallucinál vagy hazudik. – Édes jó Istenem. Ej, az öreg mit szólna ehhez – szólt Péter. – Milyen öreg. – Az ön öregapja. Húsz éve hunyt el. – Hazudik. Nagyapám még él, az ő hangjára alszom el esténként. – Száztíz éves lenne. – Annyi is. Beh kellemes is a hangja! Ön pedig menjen a fenébe. Így hát Kovács úr ha nem is a fenébe, de legalábbis arrafelé indult, ugyanis mérgében eltéveszté az ajtót, s a pincében lyukadt ki, majd, mivelhogy dühe lassan múlt, ott is maradt néhány napig. Varga beszédeit ráadásul tökéletesen hallotta, ízelítő belőlük: – Tudják, uraim: már látom Bélát a börtönben. Árulásért. Merthogy a madárijesztő, melyet tizenöt éve, amikor még alig szállt hályog a szemére, lenyilazott, valójában legjobb szövetségesünk marsallja volt. Aztán, sajnos, a helyzetet tisztázni érkező kapitányt véletlenül a pincébe zárta a díszterem helyett, majd ottfelejtette. Mi, az önök dicső népének segedelmével, nem északnyugat ellen fogunk háborúzni, kelettel kötve szövetséget, hanem kelettel háborúzunk, és mindenki mással ápolunk jó viszonyt. Ezen égtájváltás új irányt ad a hazának, felvirágoztatva azt. Természetesen a hadizsákmányon meggazdagodottak pénzére negyedannyi adót vetünk ki, hogy őket is boldoggá tegyük. Summa summarum: mágnás jó, észak jó, nyugat jó, kelet rossz. Éljen a szabadság!

Tehát: az előző vezetőt bezáratja, a gazdagoknak gyűlik a pénze tovább, mellesleg nem madárijesztő volt, nem marsall, csak egy gyúrható szalmabáb.

Következő héten választást tartottak, melyet Varga Márton nagy többséggel megnyert, Bélát lefejezték, a nagy hazugságok helyett kis hazugságok következtek, Kovács úr pedig megpukkadt.