C. Tivadar nyugodt, békés polgár volt, stabil állással, makulátlan előélettel. Ezért is okozott számára hallatlan meglepetést, amikor hűtője ajtaját kinyitva azzal szembesült: az aludttej felébredt. Tüstént kiszaladt a lábasból, majd egybefüggő tócsaként kezdett el futkosni a padlón. C. úr seprűvel-lapáttal megpróbálta becserkészni, mire a Tej felszaladt ruhájára, s teljesen körbevette, majd amikor besétált a zuhanyzóba, hogy lemossa magáról a szenny e különös formáját, az újonnan ébredt élelmiszeripari produktum bekúszott szájába, s lenyelni, sem kiköpni nem tudta. Így hát inni akart egy pohár vizet, ám a csapból kékesfekete túró potyogott ki.
Kinti papucsot vett lábára, majd átsétált oldalsó szomszédjához, elújságolandó eme felette kellemetlen esetet; ajtónyitáskor azonban a Tej kikívánkozott, így egyenesen arcbaköpte vele szomszédját.
– Elnézést, nem akartam… szóval, azt képzelje el, Gézám, hogy reggel kinyitottam a hűtőt…
– Miféle otromba tréfa ez, szomszéd uram? Arcbaköpni engem fél nappal szenteste előtt… Kérem szépen, udvariasabbnak hittem ennél.
– Csak nem vonja kétségbe, amit mondok?
– De mit mond?
– Az imént mondtam, hogy kinyitottam a hűtőt.
– És aztán mi történt?
– Akkor kijött.
– Mi jött ki?
– Amolyan… tudja.
– Nem tudom – válaszolta Géza.
– Amolyan fehér, nyúlós, olyasmi, mint… tudja.
– Mint a joghurt?
– Dehogy joghurt. Inkább olyan… afféle tej.
– Aludttej?
– Olyasmi, csak… ébren.
– Na jó, ne szórakozzon velem.
Ekkor C. úr, miután rácsapták az ajtót, ország-világ előtt elkezdte homlokával betörni.
Egy elmegyógyintézetben ébredt, négykézláb, tehénhez méltó hangokat kiadva, egy karácsonyi nóta dallamára énekelve:
– Szolgasorból mint aludttej ébredtem reggel…
S ekkor az utcáról ugyanezt hallotta vissza. Szenteste lévén, egész ismerősnek tetszett a dallam, s a mind nagyobb kórusba egyre több állathang vegyült, az intézet teltházhoz közelített. S országokon átívelve, minden ajkon egyre hangzott:
– Szolgaságból mint aludttej ébredtem reggel…
S az egész egyetlen hatalmas kánonban egyesült.
S mire meghajnallott, magasan, valahol az égben rács ködlött fel, mely egyre ereszkedett, s látszott: merőleges rácsok lógnak ki belőle. S mire a merőlegesek leértek, milliárdnyi kicsiny, szárnyas ápoló ereszkedett le. Tébolydába zárattunk.
S valahol ott állt az egyetlen épelméjű, kit senkinek nem jutott eszébe az őrültek közül kiemelni, s végül, miután évszázadokat töltött társaságukban, kétségbeesve a halálba menekült volna, amelyet nem kaphatott meg – hát ő is megőrült inkább.
© Hári Zalán